1848. március 15.: Európa lelkes, szabadságvágyat-akarást ébresztô tavaszában újabb duzzadó rügy robbant — a magyar forradalom.
"Világszabadság" — mondotta ki, talán elôször az emberiség történetében — a zászlót bontó márciusi pesti fiatalok egyike, Petôfi Sándor magyar költô. Ebben az egyetlen — új — szóban benne volt minden harcba induló álma, vágya, akarása: szabadságot minden embernek.
Boldogok voltak ôk és erôsek, mert tudták, érezték és vallották: — amit elôttük és utánuk is oly keveseknek sikerült megérteniük és megérezniük, vallaniuk —, jelesül azt, hogy a szabadságnak nincsen nemzetisége, nincsen osztálya, nincsenek kiválasztottjai. A szabadság vagy van, s akkor mindenkié —, ha pedig nem mindenkié, akkor az nem szabadság, az egyes "kiválasztottak" külön joga. Ez ellen a "külön szabadság" külön jog ellen bontottak zászlót 162 évvel ezelôtt a magyar forradalmárok is.
1848 forradalmait rendre és szaporán leverték. A magyar rügybontást, szabadságharcot is könyörtelenül letaposta az osztrákokkal párbalépett muszka csizma. Világosnál "minden elveszett".
Valóban, Világosnál minden elveszett?
Világosnál valóban elveszett VOLNA — ha ugyanaz, ha egy ugyanolyan nép kényszeríttetik fegyverletételre, amelyik és amilyen nép több mint esztendôvel annak elôtte a márciusi ifjak mögé-mellé örömlött bódult, lelkes özönléssel. Az, "akit" 1849 nyarán a csatamezôn legyûrt a többszörös túlerô, a szörnyetegek szövetsége, az már nem 1848 márciusának lelkes forradalomba özönlött önfeledt népe volt. "Akit" 1849-ben fegyverletételre kényszerítettek, "az" már egy, a szabadságharcát kétségbeesett elszántsággal vállaló-harcoló nép. A véráldozatában, halálra-elszántságában megtisztult, felnôtté vált, nemzetté érett magyar nép. Egy olyan nemzet, amely aztán töretlen gerinccel, erkölcsi és szellemi önfeladás nélkül tudta átvészelni nemcsak a Világost követô kegyetlenül bosszúálló önkényuralom idejét, de az azóta eltelt másfélszázadot is.
Budai Nagy Antal, Dózsa, Thököly, Rákóczi "rebellis" vállalkozása után, 1848–49 szabadságharca történelmünk elsô, valóban össznépinek, illetve össznemzetinek minôsülô, tragikus elbukásában is gyôztes cselekedete. Gyôztes cselekvés, mert egy olyan lelki-tudati-erkölcsi katartikus "földrengés" volt, amelynek következményeként egy népbôl nemzet lett. Nemzet — amely már többé nem lehetett olyan, ugyanaz, mint amilyen és mint "aki" népként volt. A "létrejött" nemzetnek ránk testált erkölcsi-szellemi tôkéjébôl lám, a magyarságnak egy újabb "márciusra" is tellett: az 1956-os forradalomra!
A levert szabadságharc nemcsak áldozatokkal járt, de hôsöket, mártírokat is adott a magyarságnak, olyan "vezérlô csillagokat", szimbólumokat, akikre-amelyekre minden népnek szüksége van ahhoz, hogy egyenes gerinccel tudjon talpon maradni minden idôkben. Kossuthra, Petôfire, az Aradi Tizenhármakra gondolok, és a számtalan névtelenre, akik nemzetünk kollektív lelkiismeretévé magasztosultak az elmúlt százötven évben, akik kitörülhetetlenül élnek a nemzet lelkében, tudatában, hatnak ránk, befolyásolnak, önvizsgálatra késztetnek.
Csoda-e hát, ha 1848. márciusának 15. napja, megtisztító-megújító katarzisunk kezdete minden magyarnak — éljen bárhol is a Földön! — szívbéli ünnepe s szent, miként a keresztényeknek Karácsony, a Messiás, a Megváltó születésének boldog napja?
Március 15. a magyar nemzet lelkiismeretének vallató napja, kegyeletteljes ünnepe — elvenni, elkonfiskálni tôlünk ezért sem engedhetô, és nem is volt és nem is lesz lehetséges soha!
Mi, magyarok nemcsak tudjuk, de valljuk azt is, hogy 1848 tavasza nemcsak a magyarság, de Európa forradalmainak tavasza is volt — s a magyar március 15. "csak" egyik rügybontó-rügyrobbantó nap e tavaszban. Tehát akkor mi március 15-ét ünnepeljük, nemcsak a pesti Márciusi Ifjakra gondolunk tisztelgôn fejet hajtva, de minden nép mindenkori márciusi ifjaira is; azokra a mindenkoriakra emlékezünk, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy merjenek is.
Mi azt is tudjuk: az 1848-as Európai Tavasz szabadságakaró megmozdulásai nélkül, aligha adatott volna meg nekünk is ez a Szabadság-tavasz, 1848. március 15. Ezért is hisszük és valljuk: március 15. úgy a miénk, hogy a mindenkié is, és úgy a mindenkié, hogy magyar és a miénk. Rosszindulatú és ártó szándékú elfogult, aki másfélszáz év múltán sem képes ezt megérteni és elfogadni; aki ma sem azt keresi s látja-leli meg, hogy: melyek voltak a közös vágyak, akarások, cselekvések, hanem unos-untalan azt firtatja és "találja meg": mi az, mi tévedés volt, tragikus melléfogás, elválasztó és szembeállító. És ezt a tragikumot próbálja ma is aktualizálni, megpolitizálni, "örök" és "nagy, nemzeti, meg nagynemzeti sérelemként" felnagyítani, túldimenzionálni, jelenkori valósággá tenni, gyûlölködéssé felizzítani piszkos törekvések, aljas szándékok céljainak elérésében. De hát ebben sincs semmi újdonság. Százötven éve próbálják a sötét erôk és törekvések március igazi szellemét bemocskolni, március 15-ének valódi, egyetemes üzenetét túlharsogni, gyûlölködve túlrikácsolni.
De hát nekünk sohasem rájuk kell figyelni — ezen a márciusi napon semmiképp. Önmagunkba, szívünkbe, lelkünkbe kell figyelmeznünk, miként teszi azt a rügyeit, virágait bontó fa is. A konjunktúra-lovagokat, a gyûlölködô, gonosz indulatok mindenkori felhevült törpéit, ezeket a történelembôl örökké ismétlôre bukókat az idô mocsara rendre elnyeli.
Március 15-ének lelkét, szívét, szellemiségét lám, az idô egyre magasabbra emeli! A Petôfik, Kossuthok, Széchenyik, Bemek lelke, szellemisége örökéletû — újra és újra elhozzák a tavaszok, s minden kibomló rügyben továbbadják, tavaszról tavaszra, márciusról márciusra — nekünk.
A kérdés persze továbbra is az: tudunk-e mi mostaniak is méltó utódai lenni a százötven évvel ezelôtti márciusi ifjaknak, halló-e a fülünk az üzenet meghallására, s értô-e még a szívünk, a lelkünk, az agyunk ama "régi" márciusi üzenet megértésére és befogadására?
A 162 évvel ezelôtti márciusok hôsei a népbôl nemzetté lett magyarságot megajándékozták a magyarságélmény drága kincsével is. Mostoha sors jutott ennek az örökségnek az elmúlt másfélszáz évben — elhalványult, nem egyszer kiveszni látszott szívünkbôl, tudatunkból. Üzenete e "mosti márciusnak" az, hogy ezt a kincset elveszlôdni hagynunk nem szabad: hogy úgy lehessünk általa emberek, hogy magyarnak is megmaradjunk, s úgy legyünk ezután magyarok, hogy embernek is megmaradjunk. Kötelességünk ez, ha valóban hûségesek akarunk maradni mi is 1848. március 15-ének szelleméhez, a 162 évvel ezelôtti Márciusi Ifjakhoz! Akarnunk kell!
E-mail
Hungarian Canadian Club